Az elrejtett örökség
A Spiegel International cikke – Ulrike Knöfel tollából
Ideje új nézőpontból megvizsgálni a Harmadik Birodalom művészeti alkotásait. A korszak alkotásainak ezrei rejtőznek Egyesült Államokbeli raktárakban, távol a nyilvánosságtól. Az Egyesült Államok számos festményt, rajzot és szobrot tart elzárva a nagyközönségtől. Itt az ideje, hogy közelebbről is megvizsgáljuk őket.
Hans Schmitz-Wiedenbruck:
1907. január 3-án született Lippstadt-ban. 1923-ban már hallgatója, és tanítványa a híres egyházi festőművésznek, Henry Repke-nek. 1940-től Joseph Goebbels ajánlására a düsseldorfi Művészeti Akadémia professzora.
Berlin, Spandau kerületében egy kiterjedt – hatalmas kiterjedésű ingatlan található, magas kerítéssel körbevéve, amit már sűrű aljnövényzet is takar. A területen számos, jellegtelen kinézetű raktárépület található. Közülük kettőt művészeti alkotások tárolására használtak, köztük több száz festményt, melyek közül néhány Hitler személyes kedvence volt, néhány alkotás pedig köthető is magához Hitler személyéhez.
A festményeket a Német Történelmi Múzeum tette oda őket, egyetlen céllal, elfelejteni a létezésüket. A Berlin szívében lévő múzeum tulajdonában és gondozásában több ezer olyan alkotás van, mely a Harmadik Birodalom korszaka alatt keletkezett. A Spandau-ban található raktár pedig további több száz festményt tartalmaz. A rajzokat máshol tárolják. Egyfajta furcsa csend veszi körül ezeket a festményeket, és ez a csend nem biztos, hogy jó dolog. Hiszen a csend nem különösebben segíti a kutatásokat. Az összes napjainkra levont végköveztetés ellenére a Harmadik Birodalom művészete továbbra is tabu. Úgy tűnik – sokan pedig úgy vélik, hogy ezek a műalkotások veszélyes és sötét erőt tartalmaznak.
A korszak számos műve fontos lehetne az ország történelmének és művészetének folyamatos újra értékelésében. Időnként úgy tűnik, Németországnak nem fontos, hogy nem történik átértékelés, mivel amúgy sem zavarja az a tény, hogy az ország számos korabeli alkotása már nem az országhatárain belül található. A Nemzeti Szocializmus korszakának hagyományos művészettörténeti megközelítése bináris, egyrészről a művészeinek többsége modernista, mások hithű nemzeti szocialisták, akik az esztétikai szépség tradicionálisabb nézeteit követték. Azonban, a dolgok nem voltak ennyire egyszerűen levezethetőek. Voltak olyan modernisták is, akik a nemzeti szocialisták szolgálatában álltak, és voltak olyan tőke erős nemzeti szocialisták, akiknek tetszett és vásárolták is ezeket az alkotásokat. Ezeknek a műveknek a többsége ugyancsak németországi és az Egyesült Államokbeli raktárakban rejtőznek. Számukra és történetükre, csak nagyon lassan derül fény.
Hitler bronz fejszobra:
A Spandau-i festmények többsége nagy méretű, páthoszi hangulattal vannak átitatva, mint például a hullámok közül felbukkanó tengeralattjárók, a fenséges hegyvidéki tájak, és a hős figurák. Ritkán felhasznált téma a rezsim gyilkos ideológiája, amely a koncentrációs táborok kőbányáiban fogva tartottakat ábrázolja. De ez nem jelenti azt, hogy ilyen témájú képek ne léteznének.
További 586 darab művészeti alkotás található az Egyesült Államokban, melyek a Harmadik Birodalom idején készültek Németországban, amelyek a Fort Belvoir katonai raktár komplexumban lettek elhelyezve, alig néhány mérföldnyire Washington D.C.-től.
Itt található az az extra nagy méretű festmény, melynek címe a: ‘Hitler a fronton’ és az ‘Organization Todt’. A ‘German War Art’ kollekció Hitler óriási bronz fejszobrát is tartalmazza.
A német művészet történelem egy része, így az Egyesült Államok fővárosa közelében került letárolása, amíg egy másik részüket magában Németországban rejtették el. A két helyszínen tárolt alkotások közötti kapcsolat esetenként rendkívüli. Például, Spandau-ban két magas – hosszúkás formájú kép lóg egy elhúzható falon. A bal oldali képen egy bányász látható a föld alatt, miközben a másikon egy gazdálkodó az állataival. Mindkét képen az emberek szinte dacos tekintettel egyenesen előre néznek. Viszont, Hans Schmitz-Wiedenbrück festmény sorozatának harmadik része, a középső alkotás nem Spandau-ban található. Ez a rész három alakot ábrázol. Egy Luftwaffe pilótát, egy Kriegsmarine hadi tengerészt, és egy Heer katonát, valamit egy hadi zászlót. Ez a központi része a festmény sorozatnak a háború vége óta az Egyesült Államok hadseregének birtokában van.
A Nemzeti Szocializmus művészetének vizsgálata nem könnyű feladat, időnként összetett, így nehezen lehet értelmezni őket, főleg, amikor nem egy helyen vannak. A háború utolsó szakaszában és a háború után az amerikai hadsereg körülbelül 9 ezer műalkotást vitt az Egyesült Államokba. Ezek nagy részét az 1950-1980-as évek között visszaküldte Németországba, habár kiválogatta és megtartotta magának az érzékeny témákat foglalkozó műveket. A Németországba visszaküldött alkotásokat különböző helyszíneken tárolták, amíg A Német Történelmi Múzeum tulajdonába nem kerültek, ám a Német Szövetségi Köztársaság tulajdonában maradtak. Monika Grütters, az állam kulturális minisztere lett felelős értük. 2019 nyarán úgy döntöttek, hogy Grütters átveszi a német állam műalkotásainak teljes jogi és szakértői felügyeletét, így a kormányon belül a művészettel kapcsolatos ügyek felelőse lett.
Arra a kérdésre, hogy milyen álláspontot képvisel az Egyesült Államokban tárolt műalkotásokkal kapcsolatban, irodája kissé homályos választ adott, azzal érvelve, hogy a német kulturális örökséget nem lehet egy lapon említeni a zsidók tulajdonából ellopott műtárgyak nyomozatával. Kijelentette, hogy a Külügyminisztérium kizárólag a német háborús művészettel foglalkozik, melyet az Egyesült Államokban tárolnak. A külföldi művészeti biztos Michelle Müntefering államminiszter, aki azt állítja, “rossz előjel lenne”, amennyiben az 1945 nyarán aláírt Potsdam-i Megállapodás után felszólítanák az Egyesült Államokat a háborús művek kiadására. 1945-ben az amerikaiak főleg a nemzeti szocialista kultúrától való megtisztítással foglalkozott, így valójában senki sem tudja a Fort Belvoir-ban tárolt művek pontos számát és a festmények témáját. Azt sem tudni pontosan, hogy ez az egyetlen hely, ahol ilyen festményeket és egyéb, a korszakhoz köthető műveket tárolnak, vagy esetleg több is van belőlük. Egyes vitákat ezekről nemkívánatosnak nyilvánítottak.
Megörökölt terhek:
Természetesen a Németországban és az Egyesült Államokban raktározott műalkotások nem tartalmazzák az összes 1933-1945 között létrehozott műalkotásokat. A Harmadik Birodalom idején keletkezett festmények, rajzok és szobrok nagy része múzeumokban, és magán gyűjteményekben részét képezik. Csak kevés múzeumnak van hivatalos leltára ezekről a művészeti alkotásokról. Az egyik ilyen a Würzburg-i Múzeum. A legtöbb intézmény titokban tartja ezeket a megörökölt terheket. Egyszerűen túl problematikusnak és zavarba ejtőnek tartják ezeket. Attól is félnek, hogy az esetleges bemutatásukkal partnereket és látogatókat veszíthetnek. Ennek ellenére, néhány évvel ezelőtt a szobrokról, rajzokról és festményekről egy Internetes adatbázist hoztak létre, mely tárgyak az 1937-1944 közötti Nagy Német Művészeti Kiállításokon bemutatásra kerültek. A kiállítások létrehozatala az új német művészeti irányzat bemutatása céljából Adolf Hitler személyes kezdeményezésére jött létre. A Harmadik Birodalom művészettörténete azonban sokkal tágabb, ellentmondásosabb, mint az az ott dokumentált tárgyak esetében megállapítható.
A művészet és a Nemzeti Szocializmus kapcsolatára még nem lehetett teljes mértékben rávilágítani. 2019. áprilisában megnyílt egy kiállítás, melyen bemutatták az expresszionista festőművész Emil Nolde festményeit. Nolde közkedvelt festő volt Németországban, mindamellett fanatikus antiszemita is volt, aki csodálta Hitler személyét. Nolde remélte, hogy emiatt Hitler is felfigyel rá és elismeri művészetét. A kiállítás értelmezésében Nolde hősies figuraként került értelmezésre, ám a fogadtatása így már elég negatív lett. Számos történész írt emiatt a Die Zeit újságban arról, nem szükségszerűen Nolde személyének, hanem művészete védelmében. Arról írtak, hogy a negatív érvek egyszerűen erkölcsi érvelések, ami a művészetben nem lenne megengedhető. Nevetséges állítás. Hiszen a művészettörténészek ( és a művész kritikusok ) voltak azok, akik morális kategóriába sorolták a dolgokat: ebben az esetben a modernistákat és a modernizmus ellenzőit. A háború utáni évtizedekben a művészettörténészek Nolde-t egy pódiumra emelték, nemcsak művészete miatt, hanem azért is, mert állítólag az ellenállás oldalára állt. Viszont, amennyiben most úgy van, hogy a műveit teljesen elkülönítve kell tekinteni magától az embertől, aki azokat festette, akkor ez nem lehet igaz az akkori korszakból származó többi művész festményeire is?
Egy ilyen vita elindításához azonban az összes alkotást ki kellene venni a raktárakból és meg kell vizsgálni őket. Ezeket a műveket azonban az erkölcsi aggodalmak miatt még mindig sötétben tartják. Ez a lépés viszont a nemzeti szocializmus dicsőítésének tekinthető. Éppen ezért, az amerikai hadsereg szóvivője kihangsúlyozta, hogy jelenleg nem tervezik ezeket a műalkotásokat visszaküldeni.
Néhány hónappal ezelőtt Sabine Beneke átvette a Német Történeti Múzeum festmény osztályának felügyeleti jogát. Nem hagyta figyelmen kívül a Spandau-i raktárt sem. Azok közé tartozik, akik úgy vélik, hogy ezeket a műveket objektív módon kell megvizsgálni, csakúgy, mint más műalkotásokat, művészettörténeti összefüggésükben, hogy pontosabb képet alkothassanak a ( német ) művészettörténetről. Az a tény, hogy ezeket a munkákat gyakran kizárják bármilyen művészi érdem elismerésétől, igazolva a szakértők száraz és egyben fekete-fehér gondolkodásmódját, azt állítja, hogy az 1933 előtti évek szellemi és társadalmi légkörének részét kell képeznie. Még a nemzeti szocialisták előtti századforduló idején is vita volt arról, hogy a konzervatív vagy a modern művészetet kell-e nemzeti művészetnek tekinteni.
Az ‘UFO tézis’:
Úgy tűnik, a legtöbb művészettörténész azt gondolja, hogy az 1933-1945 közötti művészeti alkotások egyszerűen az égből pottyantak le, mivel szerintük nincs hátterük és nincs életük. A „Kunst für alle!” – ( Mindenki számára művészet! ) című tanulmányában Karin Hartewig történész használta először az “UFO-értekezés” kifejezést. Hartewig szerint a német múzeumok a mai napig elutasítják annak a fajta művészetnek a kiállítását, amelyet “a Harmadik Birodalom alatt engedélyeztek, nem tiltottak vagy nem koboztak el”. Más szavakkal, a művészet szakértői becsukják a szemüket a művészettörténet egy szegmensére.
A szövetségesek kultúrpolitikája természetesen alapvető szerepet játszott a háború utáni kánon létrehozásában. Az amerikaiak nem csupán mentőcsomagot hoztak, hanem átadták azt az elképzelésüket is, hogy mi is az a nyugati művészet – azaz ami ellentétes a szovjet művészettel, így az absztrakt művészettel.
Az amerikai Gregory Maertz irodalomtudományt tanít a New York-i egyetemen, a Harvard-on és a németországi Heidelberg-ben. Évtizedek óta kutatja a nemzeti szocialista művészetet. A közelmúltban kiadott egy könyvet a “Nosztalgia a jövőért” címmel. A könyvben ismertette azokat a részleteket, ahogy az amerikai hadsereg eltávolította a német művészetet. Az amerikai hadsereg kapitányának, Gordon Gilkey-nek volt a feladata a háborús művekk eltávolítása, rejtekhelyeket tartott fent vonatokban, sóbányákban és kastélyokban. Kihallgatásokat tartott, végül több ezer művet elkobzott. 1946 decemberében Gilley kiállítást szervezett az amerikai hadsereg tagjai számára a frankfurti Städel Múzeumban, majd katalogizálta és összecsomagolta a Pentagonba szállításra kerülő alkotásokat. Az első szállítmány 1947. márciusában indult útnak.
A német háborús művészet ezen gyűjteményén kívül volt egy második festménygyűjtemény is, amely a nemzeti szocialista állam tulajdonát képezte – olyan festmények, melyek tulajdonosaként gyakran magát Hitlert nevezték meg. Ezek Németországban maradtak, de azóta az Egyesült Államok felügyelete alatt álltak és rejtve maradtak a tudósok és a nyilvánosság szeme elől. Leginkább ezeket a festményeket tartják a Spandau-i raktárban.
Maertz szerint, aki személyesen találkozott Gilkey-vel, az amerikai hadsereg kapitánya mintegy 100 műalkotást tett be a magángyűjteményébe, amelyeket később a Portland-i Művészettörténeti Múzeumnak adományozott. A Portland-i Művészettörténeti Múzeumnak adományozott egyik ilyen mű a “Vom Bau des Atlantikwalls”, azaz ‘Az Atlanti fal bunkerépítése’ című. A Múzeum nem ismeri el azt, hogy Gilkey ezen adományozási tettével bármiféle jogellenes cselekedetet hajtott volna végre. Gilkey maga is grafikus volt, és az Egyesült Államokba történő visszatérését követően tanárként, művészeti anyag begyűjtőként, és kurátorként dolgozott a Portland Múzeumban. Maertz “művészeti tolvajnak” nevezi, és elítéli az Egyesült Államokat, hogy soha nem vizsgálta felül a művészeti tárgyak elkobzására vonatkozó eredeti parancsát. Ehelyett azt állítja, hogy az Egyesült Államok megtévesztette az embereket, mivel azok azt gondolják, hogy a Szovjetunióval ellentétben az USA tiszteletben tartotta Németország kulturális örökségét.
A mítosz: Az USA-ban maradt gyűjteményt „háborús trófeáknak” tekintik, valamint annak a döntésnek, hogy valamiféle „cenzúraként” kezelik őket és távol tartják a nagy nyilvánosság elől.
2020-ra egy hatalmas, új katonatörténeti múzeum nyílik Fort Belvoir-ban. Még nem látni pontosan, hogy a felelős személyek lehetővé teszik-e majd a nyilvánosság számára is a nemzeti szocialista gyűjtemény megtekintését.
Maertz úgy véli, van egy másik aspektusa is a dolognak, ami egy még nagyobb provokációnak tekinthető. Ez pedig az ‘Nemzeti szocialista modernizmus”. Stilisztikailag ez a művészeti forma sokkal sokrétűbb volt, mint ahogy ezt gondolják, és az olyan művészeti mozgalmak, mint a neoimpresszionizmus, az expresszionizmus, a szürrealizmus és az új objektivitás, a rezsim konzervatív képeivel párhuzamosan folytatódtak – keveredtek, ezzel pedig egy rasszista gyilkos ideológiai csomagolást kaptak. Maertz könyvének borítóképe a Hubert Lanzinger által festett ‘A zászló hordozó’. Ez az egyik olyan mű, mely még mindig az Egyesült Államokban található, amint Hitlert ábrázolja lóháton, futurisztikus páncélzatot viselve, és a horogkeresztes zászlót tartva. 1933 előtt Lanzinger, az osztrák festő, mérsékelt irányzatot képviselt, aki része volt az Új Objektivitás mozgalomnak. Ennek ellenére Maertz állítása sokkoló. Úgy tűnik, hogy ellentmond annak a széles körben elfogadott nézetnek, miszerint a modernizmust teljesen betiltották a Harmadik Birodalom idején. Baldur von Schirach például Bécs kormányzójaként több kiállítás megtartására adott engedélyt. nem azért tette, mert jobb ember volt, hanem azért, mert úgy gondolta, hogy ez javítja a saját, és a Harmadik Birodalomról alkotott képet.
Természetesen voltak átfedések a degenerált művészet és az ideálisnak tartott nemzeti szocialista művészet között. Maertz több, mint 60 művészt nevezett meg, akiknek a munkáit 1937-ben eltávolították a múzeumokból – legyenek azok kiállított, vagy raktárban őrzött művek ), mert túlságosan modernek voltak, bár más munkáikat bemutathatták Hitlernek és a jóváhagyásukat követően a Német Művészeti Kiállításokon jelen voltak. Közülük több elismert művész volt, akinek a munkái ettől kezdve felértékelődtek, sőt akiktől maga Hitler is vásárolt. Erre több példa is létezik. 1939-ben például megvásárolta Will Tschech “Winter in der Altstadt Düsseldorf” – ‘Tél az Altstadt-i Düsseldorf-ban’ című olajfestményét, amely a Nagy Német Művészeti Kiállítás részét képezte, mindössze két évvel azután, hogy Tschech néhány művét elkobozták a Düsseldorf városi gyűjteményéből. Maertz valójában úgy véli, hogy a nemzeti szocialisták ideje alatt készült művészi termékek a legtisztábban megmutatják a stílusok valódi széles spektrumát ebből az időszakból, és a fentebb említett 60 művészből több mint 50 művész számára elfogadott alternatívát biztosított ez idő alatt.
Homályos történetek:
Sok művész hátterét szintén nehéz egydimenziósan áttekinteni, és inkább ellentmondanak az UFO-értekezésnek. Hiszen a diktatúra előtt és után is éltek – dolgoztak. Az egyik ilyen festő Willhelm Wessel, aki az 1920-as években kísérletezett az expresszionizmussal, és egyik korai rajzát a nemzeti szocialisták 1937-ben egy Münster-i múzeumból elkobozták, mert degenerált művészetként tekintettek rá. Wessel ezután változtatott a stílusán, tájképeket és kötelező portrékat festett. Később háborús festő lett. 1943-ban megjelent a “A Rommel a sivatagban” című könyv illusztrációival, amit 1944-ben egy másik, hasonló kötet követett. 1945 után absztrakt festményei annyira magabiztosak voltak, mintha még soha nem csinált volna mást. Az 1950-es években a Nyugat-német Művészek Szövetségének vezetőjeként jelentős befolyással rendelkezett. Miközben sok háborús művész nevét – akik a hadseregnek, a haditengerészetnek és a légierőnek festették – elfelejtették. Kivételt képez ez alól Lothar-Günther Buchheim.
Más művészeket dicsőítettek, mint például Christian Schad, az 1920-as években az Új Objektivitás egyik lelkes követője. Egy igazán radikális művész volt, de a diktatúra idején is jól teljesített. Később megpróbálta relativizálni a NSDAP-ban való korai tagságát. Abbahagyta az első Nagy Német Művészeti Kiállításon való részvételét, amelyre az “Isabell” című festményt nyújtotta be.
A szép művészet csúnya oldalát már jó ideje letakarják. A nemzeti szocialista korszak művészetének alapos, tudományos vizsgálata kiegészítené a diktatúrára vonatkozó véleményünket. Végül is a diktatúrát egy olyan ember vezette, aki sokkal inkább a festményekkel foglalkozott, semmint az emberi élettel.
