Minden katonának van egy története – Hans-Erdmann Schönbeck

Sztálingrád – egy túlélő szemszögéből

Hans-Erdmann Schönbeck hónapokig részt vett a sztálingrádi harcokban. A súlyosan megsebesült páncélos tisztet az egyik utolsó repülőgéppel hozták ki a katlanból. Marc von Lüpke és Rüdiger Schmitz-Normann interjút készített vele.

• Herr Schönbek, Ön és a bajtársai 1942 végén hetekig harcoltak a sztálingrádi katlanban. Mikor jöttek rá arra, hogy nem fogják kimenteni Önöket?
• Nagyon jól emlékszem a pillanatra. Pontosan 1942 Karácsonyán. A hátizsákomban volt egy fehér ingem. Ezt felvettem. Szárazon megborotválkoztam, mert nem volt vizünk, így nem volt mivel felmelegítenünk a havat. Ez ma már szinte elképzelhetetlen. A fehér ingem mellett volt még a hátizsákomban egy nyakkendő is. Ezt is felvettem. Rókalyukról rókalyukra mentem, ahol a bajtársaim éltek nap, mint nap. Imádkoztunk és csendesen énekeltünk. “Stille Nacht, heilige Nacht!”Aztán csak sírtunk és sírtunk.

Az interjúról: Hans-Erdmann Schönbeck Münchenben él egy idősek otthonában. Schönbeck egy tiszteletreméltó ember. Öltönyt és nyakkendőt visel. 95 éves korára határozott és kemény a kézfogása. 75 évvel ezelőtt Herr Schönbeck egyenruhában volt. A Wehrmacht páncélos tisztjeként harcolt és túlélte a sztálingrádi csatát. Azóta újra és újra visszaemlékezik a sztálingrádi katlancsata heteire, hónapjaira. A kedvünkért ismét feleleveníti nekünk az eseményeket, beszélgetve velünk a kanapén, a háttérben unokái és gyermekei fotóival. Mesél nekünk a kötelességtudatról, a bajtársiasságról, az életről és a halálról.

Abban az időben egy páncélos hadsereg próbálta meg áttörni a Sztálingrád körüli gyűrűt.

• Egyik éjszaka kimentem levegőzni, felnéztem az égre. Gyönyörű volt a majdnem telihold. Arra gondoltam: “A fenébe. Apád, anyád, a testvéreid és az otthon lévők ugyanezt a Holdat láthatják most, mint én!” Azon az éjjelen hallottam a harc zaját, ahogy a mieink megpróbáltak áttörni hozzánk. Végül a csatazaj elhalt. A következő két-három nap során az éjszakai csatazaj hangjai folyamatosan távolodtak. Tehát, pont Karácsony lett, mire rájöttünk arra, hogy innen már soha többé nem megyünk haza.

1942. novembere

• Miként reagált erre Ön és a katonái?
• Iszonyatosan dühösek lettünk. Szitkozódtunk, és kiabáltunk. Hiszen úgy éreztük, hogy elárultak és cserben hagytak minket. 1942 karácsonyán Észak-Afrikában egy rádióműsort adtak le, ahol a bemondó azt mondta: “Bátor katonáink támadó hadműveleteket hajtanak végre Sztálingrádnál. A győzelem már kézzel fogható távolságban van tőlünk.” Valójában tudtam, hogy mindegyik bajtársam házról-házra harcol egy veszett ügyért. Már nem a Birodalomért, hanem önmagáért és a bajtársaiért harcolt percről-percre és óráról-órára. Abban a pillanatban a kétségbeesés a haraggal viaskodott bennünk. Ezt el sem lehet képzelni mai ésszel. Az a sok jó katona a semmiért harcolt és veszett oda. A tiszteket – köztük engem is – már egyáltalán nem zavart, ha valaki átkozta Hitlert.
• 1942. augusztus 23-án a Wehrmacht parancsot adott a Sztálingrád elleni támadásra. Mit éreztek, amikor megkapták a parancsot?
• Tudtuk, hogy nem lesz sétagalopp, azonban fogalmunk sem volt arról, hogy ez lesz a vége. Úgy álltunk hozzá, hogy parancsot kaptunk, amit teljesíteni kell. Meg kell tennünk, ahogy a korábbi hadjáratokat is teljesítenünk kellett.
• Ekkor 19 éves volt, ugye?
• Igen, 1922-ben születtem Bresau-ban. És 19 évesen felelős voltam katonákért. Már akkoriban is a polgári életben, de ez ugyanúgy érvényes a napjainkra is, általában egy 19 éves legény ritkán kap ekkora hatalmat, és ritkán tesznek ekkora felelősséget a vállaira.

Sztálingrádig gyorsan eljutottunk. Ez főleg a páncélosoknak volt köszönhető. Amikor egy célterületre megérkezett ötven páncélos, mindenki szétfutott. Szörnyű pszichológiai hatás, amikor ötven ekkora páncélos szörny csörögve-kattogva megérkezik. Mivel teljes erővel haladtunk előre, mondhatni könnyen elértük a város déli részét. A mi osztályunk ( Abteilung ) feladat volt a déli szektor ( Südbahnhof ) tartása. Ezt erőteljesen védtük is, azonban másfél nap múlva visszavontak bennünket, mivel a páncélosok nehezen manőverezhetőek és kiszolgáltatottak az utcákon. A Vörös hadsereg 1942. novemberében fordított a helyzeten. Körbe vettek bennünket. Ez szörnyű meglepetés volt számunkra. Okos stratégiával és kiváló taktikai érzékkel három nap alatt bekerítettek minket. ettől kezdve mindannyian másképpen gondolkoztunk.

• Félt a haláltól és/vagy a fogságba eséstől?
• Korábban, 1941 nyarán már részt vettem Ukrajnában az Uman-i csatában. Harapófogóba fogtuk a szovjeteket. Nagyon-nagyon kemény harc volt. Közel kétszázezer foglyot ejtettünk. Amikor a páncélosom tetején álltam, és a szegény kurafikat néztem, amint hosszú sorokban vonultak el mellettünk, amit leolvastam az arcokról önmagukért beszéltek. Most azt gondoltam magamban: “Istenem, most ez történik velünk Sztálingrádnál! Most a ti sorsotok lesz, most ti lesztek a szegény kurafiak!” A nemzeti szocialista ideológia szerint a szovjetek ‘Untermenschen’-ek, azaz alsóbbrendűek voltak nálunk. Nagyon szerencsésnek mondhattam magam, hogy a szüleim a kezdettől ellenálltak a Nemzeti Szocializmus csábításának. Iskoláskoromban édesapám gyakran azt mondta nekem: “Nem lesz semmi abból a képzelten emberből, aki most a kormánynál van és irányít minket!” Ennek ellenére most a katonaságnak harcolnia kellett a Nemzeti Szocializmusért, hiszen nem volt más választása.
• Félt a háborútól?
• Természetesen, de a félelem az első pár hónapban csak olyan volt, mint egy gyors áramütés. Pillanatok alatt átment rajtam és megszoktam.
• Fiatal tisztként mit tudott a szovjet hadseregről?
• Az elején szinte semmit sem tudtunk a Vörös hadseregről, és annak harci erejéről. Azt mondták nekünk, hogy a mi páncélosaink amúgy is sokkal jobbak, katonáink sokkal képzettebbek, így felesleges lenne megijednünk tőlük. Azonban, amikor először megláttuk a páncélosaik széles nyomtávját, szó szerint tele lett a gatyánk.
• Hogyan sikerült kontrollálni a félelmet? Egyedül kellett feldolgozni, vagy megbeszélték egymással az érzéseiket?
• Ezt mindenkinek saját magával kellett lerendeznie. Minden ember más, minden ember másként reagál egyes helyzetekre. Egy hét harcot követően a szovjetekkel úgy éreztem, hogy minden rendben lesz, és viszonylag hamar haza is mehetek. Ez az érzés nagy biztonságérzettel töltött el. Ráadásul nagyon jól tudtam kezelni az összes fegyvert. Ezt bátran kijelenthetem. A második és a harmadik páncélos csatámban a Panzer II-ben már én kezeltem az ágyút. A nyíláson át megbecsültem az ellenséges páncélostól való távolságot. Ezt gyorsan elsajátítottam. Gyorsan tudtam tüzelni. A páncélos csatákban volt valami sportos: gyorsabbnak kellett lenni, mint az ellenség. Különben neked befellegzett. A mai technikai lehetőségek teljesen mások, de a háborúk ugyanolyanok. Gyorsabban kell reagálni, gyorsabbnak kell lenni, gyorsabban kell döntéseket hozni, mint az ellenség.
• Kérem, fejtse ki ezt pontosabban nekünk.
• Sziléziában, vidéken nőttem fel. A vadászat volt az év legfontosabb eseménye.  Vadászfegyverekkel nőttem fel. Mintha a testrészeim lettek volna. Ezért később, a Wehrmacht kötelékében gyorsan megértettem a fegyverek működési elvét a pisztolyoktól kezdve egészen az ágyúkig. Ez, azaz a gyermekkorom számomra nagy előnyt jelentett. Amint beültem egy páncélosba biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy gyors, pontos és precíz vagyok.
• Milyen volt azt érezni, hogy a halál esetleg túl közel is lehet?
• Nem foglalkoztam vele. Tisztként az embereim életével kellett foglalkoznom. Felelős voltam értük. Ez nagyobb felelősséget jelentett, minthogy a magam életével foglalkozzam. Amikor egy csata véget ért, el kellett temetnünk a halottainkat, amennyiben ezt a dermesztő hideg megengedte. A föld gyakran túl kemény és fagyott volt. Még ugyanaznap éjjel gyertyafénynél levelet kellett írnom az elesettek hozzátartozóinak: szülőknek, feleségeknek, barátnőknek. Ilyenkor sokkal közelebb vagy a halálhoz, mint a csata forgatagában.
• A halál és a félelem, vagy akár a halálfélelem milyen szerepet játszik egy páncéloscsatában?
• Páncéloscsatákban harcolva az esetleges saját halálom sosem jutott az eszembe. De, ahogy korábban már említettem, ezt mindenki másképpen dolgozta fel. Az egyik páncélos csatám során a páncélos motorja valamiért lefulladt. A vezetőm sírva fakadt, majd kiugrott a páncélosból és elszaladt. Egy akkorra már harcedzett Gefreiter volt, aki már kiérdemelte a Vaskeresztet. Akkor és ott mondták fel az idegei a szolgálatot. A háborúban szinte mindennap harcolnod kell. Parancsot kapsz, amit teljesítened kell. A páncélosban viszonylagosan védve vagy, és nem mindig látod a tetteid következményét. Vagyis, látod, csak a végeredményt nem látod közvetlen közelről. A általad kilőtt ellenséges páncéloshoz ritkán tudsz odamenni és bámészkodni, hogy a lövedékednek milyen pusztító hatása volt. Ez a gyalogságra maradt. Te magad, tovább robogsz a páncélosoddal és a következő célpontot keresed. Másrészről, igen. Tisztában vagyok azzal, hogy egy ellenséges páncélos elpusztításával hány katonával végeztem. De ne felejtsük el, hogy háború volt. Egy alkalommal Ukrajna egyik nagy tartómezején álltunk meg. A gabonát már betakarították, és az egész mezőn bálákba rendezték. Nyomjelző lövedékekkel felgyújtottuk őket, mert tapasztalatból tudtuk, hogy a szovjet mesterlövészek előszeretettel bújtak el és tüzeltek ránk a bálákból. A bálák több méter magas lángokkal égtek, amikor egy szovjet mesterlövész felemelt karokkal rohanni kezdett felénk.  A páncélosaink addigra már hadrendbe sorakoztak, és harcra készen támadásba lendültek. Így tűzparancsot adtam. A géppuskás azonnal lekaszálta. Soha nem szabadulok meg a gondolattól. Hála istennek, azért nem kísért minden egyes nap a pillanat, de amikor időnként eszembe jut, háát, mit is mondjak.
• Meddig voltak használhatóak a német páncélosok a szovjet télben?
• A bekerítést követően a páncélosaink fele javításra szorult, mivel a csaták során megsérültek, vagy meghibásodtak. A sár, az azt követő hó és a fagypont alatti hőmérséklet nem tett jót nekik. A motorjaik egyszerűen nem indultak be. Végül, nem volt mit tenni, megemeltük az első részüket, hogy legalább ágyúkként használni tudjuk őket. A Volgát lőttük, mert a szovjetek erősítést küldtek át a folyón keresztül.
• Szóval, akkor tüzérségi katonákként folytatták a harcot?
• Inkább azt mondanám, hogy gyalogos katonákként. Gyorstalpalón gyalogsági kiképzést kaptunk a front mögött.
• A sztálingrádi reménytelen küzdelemben is hittek még a végső győzelemben?
• Minden úgy történt, ahogy édesapám megjósolta: alámerültünk. Pszichológiai szempontból a sztálingrádi katlan nem volt annyira rossz számomra. Sokkal rosszabb volt azoknak a bajtársaimnak, akiknek szeretteik voltak otthon. barátnőik, jegyeseik, felségeik és gyermekeik. A nulla fok alatti hőmérsékleten, ami folyamatosan tovább csökkent a mínusz negyven fok felé, a helyzet egyre kétségbe ejtőbbé vált. A lőszerkészlet megfogyatkozott, már nem voltak páncélosok, nem volt élelem, csak a merev/fagyos kezek és lában. Negyvenöt kilóra fogytam le.
• Mindazonáltal folytatta a harcot?
• Igen, minden harcra még alkalmas emberrel. Járművek nélkül, gödörről gödörre, és kráterből kráterbe ugrálva harcoltunk tovább a szovjet gyalogsággal.
• Végül, súlyosan megsebesült, ugye?
• Egy ezer darabra szétrobban tüzérségi lövedék egyik repesz szilánkja eltalált. Óriási ütést éreztem a hátamon. Lenéztem a mellkasomra és előttem a hó csupa vér volt. Nehezen kaptam levegőt. Egyből tudtam, hogy a tüdőm is megsérült. Visszavittek egy kórházzá átalakított bunkerbe, ahol egy fiatal asszisztens az olajlámpás vibráló fényénél érzéstelenítő, sterilizálás és altatás nélkül ( mivel ezek is addigra elfogytak ) megműtött. Két órán át a földön feküdtem és figyeltem ahogy még ellátják a kezeimet és a lábaimat. Körbe néztem. Mindenhol hörgő és jajgató sebesülteket láttam magam körül. Aztán elájultam a fájdalomtól.
• Ezt követően mi történt?
• Egy bunkerbe vittek, ahol egy Hauptfeldwebel is volt már az osztagból. Magas volt a lázam, átmenetileg nem láttam. A szovjetek eközben megállás nélkül lőtték az állásainkat. A bunker fala folyamatosan rázkódott, miközben keményre fagyott föld darabkák hullottak ránk. A második nap oda kúszott hozzám, és egy pisztolyt nyomott a kezembe. Azt mondta nekem: “Hadnagy úr, fél óra, öt óra, vagy talán pár még nap. Nem tudni biztosan. De ami biztos, hogy a szovjetek hamarosan itt lesznek, és addig nem fognak már minket kimenteni. ne akarjon szovjet fogságba esni. Egy igaz bajtárs volt.
• Ennek ellenére itt van velünk, és tudunk egymással beszélgetni.
• Igen, ez egy csoda. 1943. január 19-én sebesültem meg. Majd 21-ről 22-re virradóan repültünk ki a katlanból. Egy Heinkel 111-es nem messze landolt a bunkertől. A Hauptfeldwebel felkapott és elvitt a repülőgépig. Pont kipakolták a lőszer, élelmiszer és kitüntetés utánpótlást. Ez a csont sovánnyá lefogyott altiszt pedig a hóban csak vitt a vállán, lobogtatta a sebesülési papírjaimat, miközben feltett a gépre. A gép felszállt, majd 120 kilométerrel távolabb, Stalino-ban szállt le, ahol egy katonai kórházba vittek. Nagy katonai sátrakat láttam mindenhol. Egész életemben őrangyalok vigyáztak rám.
• Mi történt a megmentőjével?
• Soha többet nem hallottam róla. Az 1990-es évek elején Joseph Vilsmaier rendezőnek adtam tanácsot a Sztálingrád című dokumentumfilm elkészítéséhez. Így találta meg a a Hauptfeldwebel családját. A nővére, és a két fia – akik ekkorra már felnőtt férfiak voltak – jöttek el hozzám. A felesége nem akart találkozni velem. Egy Felső-bajorországi étteremben találkoztunk. A nővére egy fényképet vett ki a táskájából. Elsírtam magam. Az a katona volt a képen, aki megmentette az életem, akit eddig kerestem, és aki ott maradt. A következő években még párszor találkoztam velük.

• Mi történt 1943-ban?
• Az egész évet kórházban töltöttem. Elátkoztam Hitlert a sztálingrádi katlan miatt. Aztán, később személyesen is találkoztam vele. A kórházat elhagyva – amikor ismét készen álltam a szolgálatra – a Breslau-i Jahrhunderthalle ( Centenáriumi Központba ) kellett kísérnem fiatal tisztek egy csoportját, akiket Hitler felesketett. Amikor a konvoj megérkezett a Jahrhunderthalle mellé, kiugrottam a kocsiból. Vártam, amíg a Führer autója is a járdához közelít, majd megáll. Kinyitottam az ajtót és tisztelegtem.

• Ekkor mi történt?
• Azt mondta: “Köszönöm hadnagy!” – miközben mélyen a szemembe nézett. Bámulatos, hogy milyen karizmája volt. Ezt akár akarom, akár nem, de el kell ismernem.
• Amint megpillantotta, eszébe jutott Sztálingrád?
• Abban a pillanatban nem számított.
• Követte Hitlert a Centenáriumi Központba?
• Igen, a kíséret részét képeztem. Így mi is bementünk a csarnokba. Olyan helyet kerestem magamnak, ahonnan jól láthatom. Talán öt, vagy hat sornyira lehettem tőle. Fegyver volt nálam, mivel a kíséretéhez tartoztam. Különben senki sem lehetett fegyverrel a jelenlétében.Egy pillanatig azt hittem, hogy le tudnám lőni. Függetlenül attól, hogy ez a csatatéren nem okozott problémát, ebben a pillanatban viszont igen. Tisztában voltam vele, hogy az egész családomat kivégeznék.
• Később kapcsolatba került bárkivel a Kelet-poroszországi Wehrmacht főparancsnokságáról, aki részt vett a július 20-i merényletben ?
• Az én felettesem Major Karl-Heinrich Grafvon Rittberg úgy döntött, hogy a Hitler elleni merényletet végre kell hajtani. Én erről nem tudtam. Rittberg-et pedig később kivégezték.
• Sztálingrádnál a német kapituláció 75 éve történt. Hogy alakult az ön élete ezután? Sokszor az eszébe jut?
• Természetesen sokszor az eszembe jutott, és a mai napig is sokszor az eszembe jutnak részetek. Hiszen az életem további alakulását is befolyásolták az ott történtek. Azonban, sosem volt poszttraumás stresszes állapotom a háború miatt. Egyszerűen, mint sok más veteránnak nem volt időm ezen rágódni. Az elkövetkezendő 20 évben heti 100 órát dolgoztam az Audi – BMW gyárértékesítési vezetőjeként.