A History of U-Boot War cikke
A Laconia-incidens egy összetűzés volt az Atlanti-óceánon, a II. Világháborúban az egymással szemben álló felek között.
Afrika nyugati partjainál 1942. szeptemberében az RMS Laconia-t megtorpedózta és elsüllyesztette az U-156 német tengeralattjáró. A Laconia fedélzetén 80 civil, 268 brit katona, körülbelül 1,800 olasz hadifogoly és 160 lengyel katona tartózkodott.
A tengeralattjáró kapitánya, Werner Hartenstein sorhajóhadnagy ( Kapitänleutnant ) és legénysége a süllyedő hajó felől olasz segélykiáltásokat hallott. A németek azonnal egy mentőakcióba kezdtek, amelyhez később a körzetben lévő, több német és olasz tengeralattjáró is csatlakozott. A német parancsnok ezzel a tettével vétett a Német Haditengerészet 1939. végén kiadott 154. számú hadiparancsa ellen, amely tiltotta bárkinek a kimentését függetlenül az időjárási viszonyok és a parttól való távolságtól.
A kimentettekért a Vichy-kormány által irányított francia területekről hajók indultak, de a velük való találkozási ponthoz vezető úton a Vöröskereszt zászlói alatt hajózó, a túlélőket szállító tengeralattjárókat megtámadta az amerikai légierő B-24-es Liberator bombázója.
Ez az esemény mélyen kihatott a Német Haditengerészet későbbi hadviselésére, ugyanis Dönitz admirális az incidens után kiadott úgynevezett Laconia-parancsa értelmében a tengeralattjárók ezt követően még közvetett segítséget sem nyújthattak az általuk elsüllyesztett hajók túlélőinek.
Az eset részletei:
1942. szeptember 12-én az U-156 Afrika nyugati partjainál járőrözött Libéria és az Ascension-sziget között. A felszínen dél felé tartva a tengeralattjáró szolgáltban lévő megfigyelői egy hajó sziluettjét pillantották meg. A hajó egymagában szelte a hullámokat, tőlük délnyugatra. Ezen a területen ( 800 kilométerre a parttól ) rendszeresek voltak a légi felderítések ezért Hartenstein úgy döntött, óvatosan jár el, a hajó füstjét követi, és majd csak az éjszaka folyamán közelíti meg. Az éj leszálltával Hartenstein megközelítette a hajót, majd körülbelül 22 órakor a víz alá merülve támadó pozíciót vett fel. Ezt követően két torpedót lőtt ki a hajóra körülbelül 3 kilométer távolságból. Nem sokkal később, 22.22-kor a Laconia a következő üzenetet kezdte sugározni a nemzetközi segélykérő frekvencián:
“SSS SSS 0434 Dél – 1125 Nyugat – Laconia-t torpedó találat érte” – Az ‘SSS’ előtag volt a kódja az ellenséges tengeralattjáró torpedó támadásnak. Az ‘RRR’ pedig a felszíni támadás előtagja.
Amint a hajó süllyedni kezdett, Hartenstein tengeralattjárója a felszínre emelkedett. Remélte, hogy a fedélzetre tudja venni a hajó kapitányát, azonban döbbenten vette észre a vízen hánykolódó több, mint 2 ezer embert, miközben meghallotta az olaszok segélykiáltásait.
Amint a helyzet világossá vált, miszerint a Laconia nem csapatszállító hajó, aminek Hartenstein vélte – a hajót a háború elején utas szállítóból csapatszállítóvá alakították át fedélzeti lövegekkel vízibombákkal és ASDIC berendezéssel szerelték fel – egyből nekilátott a mentésnek. A Laconia 23.23-kor süllyedt el. Szeptember 13-án 01.25-kor Hartenstein a következő üzenetet küldte a Tengeralattjárók Főparancsnokának ( Befehlshaber der Unterseeboote, rövidítése BdU ).
“A BdU-nak. Az FF 7721-es körzetben elsüllyesztettünk a brit Laconia óceánjárót, fedélzetén 1500 olasz hadifogollyal. Eddig 90 embert mentettünk ki. 157 köbméter üzemanyag, 19 torpedó, passzátszél 3. További utasításokat kérek. Hartenstein U-156.”
Kicsit később megérkezett a válasz az U-Boot Főparancsnokságtól:
“FT0340/13 Scacht, Jegesmedve vadászcsoport Würdemann, Wilamowitz – azonnal siessenek Hartenstein segítségére az FF7721-es körzetbe….BdU.”
Hartenstein kérte a feletteseitől az érintett körzet semleges víz területté nyilvánítását, ugyanakkor 06.00-kor a következő üzenetet küldte a nemzetközi segélykérő frekvencián:
“Mindenkinek! Amennyiben bármely ellenséges hajó a Laconia segítségére érkezne, nem fogom megtámadni! Természetesen csak akkor, ha ellenem sem indít támadást hajó, vagy repülőgép! A legénység 193 tagját felvettem a fedélzetre, köztük 21 angolt.”
A következő két és fél napban az U-156-os a felszínen maradt. Szeptember 15-én 11.30-kor csatlakozott hozzá a az Erich Würdemann sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt álló U-506, majd néhány órával később megérkezett a Harro Scacht korvettkapitány parancsnoksága alatt álló U-507. Egy olasz tengeralattjáró, a Capellini is csatlakozott a mentőakcióhoz.
Aznap Hartenstein jelentette, hogy a Laconia túlélői 22 nagy méretű, egyben túlzsúfolt mentőcsónakban, és néhány tutajon hánykolódik a nyílt óceánon, melyből hét csónakot már sikerült megtalálniuk rajtuk 163 olasszal, 310 angollal, és 20 lengyellel. Repülőgép és/vagy hajó eddig nem zavarta meg a mentést. A BdU arról tájékoztatta, hogy hamarosan várható egy Vichy-francia zászló alatt hajózó cirkáló és még legalább egy kereskedelmi hajó Dakarból.
Másnap, szeptember 16-án délelőtt 11.30-kor a négy vöröskeresztes zászló alatt hajózó tengeralattjárót észrevett egy amerikai B-24-es Liberator típusú bombázó, ami éppen felderítést végzett. Hartenstein jelezett a pilótának, és segítséget kért tőle. A pilóta, James D. Harden hadnagy elhagyta a helyszínt, majd értesítette a bázist a látottakról. Az aznap szolgálatban lévő tiszt, Robert C. Richardson százados kiadta a parancsot:
“Süllyessze el a tengeralattjárókat!”
Harden 12.32-kor repült vissza a helyszínre, majd vízi bombákkal és bombákkal támadásba lendült. A repülőgép öt alkalommal fordult vissza, és támadta a tengeralattjárókat. A hajóhidakon 4 méteres vöröskeresztes zászlók voltak kifeszítve. A látási viszonyok kiválóak voltak, a tengeralattjárók pedig a túlélőkkel zsúfolásig megtelt mentőcsónakokat vontattak. Az első támadást követően a tengeralattjárók leoldották magukról a mentőcsónakokat, a fedélzeten lévőket a vízbe parancsolták, és a víz alá merültek. Este Hartenstein jelentette, hogy csak a két periszkópja sérült meg. Az amerikai bombázás közben azonban több százan haltak meg. Másnap megérkeztek a francia hajók, és kimentették a maradék túlélőt. Összesen körülbelül 1,300 hadifogoly így is oda veszett.
A hágai egyezmény értelmében a kórházhajók védelemmel rendelkeznek, de az identitásukat előre jeleni kell a szemben álló feleknek ( III, 1-3. ), el kell látni őket vöröskeresztes jelzésekkel ( III, 5 ), nem használhatóak más célokra ( III, 4 ). Mivel a tengeralattjárók hadihajóknak számítanak, egy vöröskeresztes zászlóval még harcképtelen állapotban sem kapnak automatikusan védelmet, habár ezt régebben jóvá hagyták. A Richardson által kiadott parancs csak egy lehetséges háborús bűntettnek számított. A háború utáni, 1949-es genfi egyezmény már állást foglalt a kérdésben:
“Vöröskeresztes zászló használata felfegyverzett hajón megsérti annak bizonyos pontjait ( II, 44 ). Eszerint, nincs olyan szabály, vagy intézkedés, amely megengedné kórház-, vagy mentőhajók ideiglenes kijelölését.
A háború után német hadi tengerészeket találtak bűnösnek, és többeket közülük ki is végeztek amiért elsüllyedt hajó vízben és/vagy mentőcsónakokban lévő túlélőire tüzet nyitottak.
Az incidensnek messzemenő következményei lettek. A Laconia-parancs megerősítette a korlátlan tengeralattjáró hadviselés akkori hadijogot figyelmen kívül hagyó rendszabályait. Dönitz a repülő támadásra hivatkozva egyértelműen megtiltotta az efféle mentőakciókat, mert ezek nem fértek össze a német hadvezetés ellenséges hajók és személyzetük megsemmisítésére irányuló egyre radikálisabb elvárásaival.
