A háborúk egyik szabálya: “Mindig figyelj oda, hová lépsz.”
A sulyom. Latinul tribulus, angolul caltrop.
Többnyire vasból, de a rómaiak öntött bronzból is készítették. A fegyverzet történetének mindig is két fajtája volt: a védekező és a támadófegyverek. Legtöbb esetben a védekező fegyverekről egyből a páncélzat jut az eszünkbe, pedig a védekező magatartás ezen jóval túlmutat.
Az ókori várakban jelentős mennyiségű fegyvertípust halmoztak fel egy esetleges ostromra felkészülve, különös figyelmet fordítva a legvédtelenebb pontra, a kapura, ami a legerősebb védelmet igényelte. Sokféleképpen védhették magukat a katonák még várak nélkül is, legyen szó akár a missziókra küldött lovagokról, vagy akár a karavánok védelméről. A személyi védelem fontos részét képezte a fegyverzet, de a meglepetésszerű, vagy akár az előre ismert-kiszámítható támadás megállítására is nagy hangsúlyt fektettek. Ezek a csapdák.
A filmekben látható csapdák a látványosság miatt sokkal bonyolultabbak, mint amilyenek a valóságban voltak. Sosem hallottunk arról, hogy a régészeknek bármilyen életre kelt múmiákkal kellett volna megküzdeniük. Azonban, a csapdák már évezredek óta jól ismeretek. A legegyszerűbb csapda a gödör, melyeket aljnövényzettel fedtek be. A gödrökbe kihegyezett karókat helyeztek, ezekkel nyársalva fel az állatokat, vagy akár az embereket. Az ilyen gödrök jól ismertek a vietnami háborúból.
A sulyom eredetileg 4 darab, egymáshoz 120 fokos szögben álló tüskéből állt. Végeik hegyesek, oldalaik sokszor élesek. Bárhogy dobták el őket, az egyik tüske mindig felfelé állt. Akár ember, akár ló lépett bele, nyomorékká vált. A sérülés miatt a lovakat le kellett vágni, az emberek lábai elfertőződtek, a legtöbb esetben vérmérgezésben meghaltak, vagy súlyos, maradandó testi fogyatékosságot szenvedtek.
Az első feljegyzések a felhasználásáról időszámítás 331-ből, a Gaugamela-i csatáról készültek. Ez volt a döntő csata Nagy Sándor makedón hadserege és a perzsa III. Dareiosz között. Nagy Sándor megnyerte a csatát, legyőzve a nagy Perzsa Birodalmat, így válva Ázsia királyává. Az ókori rómaiak is ismerték a sulymot, sőt még a japánok is, akik makibishit-nek hívták.
A sulymok szállítása könnyű volt, ahogy a telepítésük is. A sulymokkal könnyen meg lehetett állítani egy, a karavánok ellen indított lovastámadást, de a hadseregek szárnyait/oldalait is jól védeni lehetett velük, amennyiben volt idő a telepítésükre, és volt a helyszínen lévő hadseregnél. A rómaiak például hatékonyan használták a harci szekerek ellen. Nem annyira ismert, de tény, hogy a harci szekereket egy kisebb kő is ki tudta billenteni az egyensúlyából. Ennek tudatában a rómaiak olyan helyeket kerestek az összecsapásokra, melyek nekik kedveztek. Elég nyílt, egyenletes területet, ahová kényszeríthették az ellenség harci szekereinek rohamát.
Amíg a legtöbb sulyom hegyes, tüskés kialakítású, addig a rómaiak és az oroszok visszahajló ‘tollas’ sulymokat készítettek, hogy a kihúzásakor keletkező roncsolás minél nagyobb károkat okozzon a tollas kialakítású végük miatt. A sulymok “lábai”, a megfelelő szögben álló szétterpesztett tüskék meggátolták a sulymokat abban, hogy a puha talajba mélyen benyomódjanak, amikor rájuk léptek.
A sulymok hosszú időn keresztül szolgálatban maradtak…..
