Egy fiúgyermek igazság keresése – és az apa, egy II. Világháborús német veterán utolsó csatája
A Spiegel International 2013-as cikke – Jürgen Dahlkamp tollából
Heinz Otto Fausten harcolt a II. Világháborúban, és olyan dolgokat látott, melyeket senkinek sem lett volna szabad meglátnia. A háború befejezését követően a középiskolai tanár kizárólag a jövőjére koncentrált. Aztán, ahogy teltek az évek, az addigra már felnőtt fia elé állt egy kérdéssel: Apa, te gyilkos vagy?
Hans Otto Fausten 1943-ban a keleti fronton harcolt, ahol elvesztette az egyik lábát.
“Jó katona voltam, csak utólag visszatekintve egy rossz rendszer eszközévé váltam. Nem tettem semmi olyat, amit meg kellene bánnom. Egy páncélos hadosztály katonája voltam. Semmi közöm, és a tanúja sem voltam a frontvonal mögött zajló tisztogatásoknak.”- mondja ma.
Annak ellenére, hogy Fausten 92 éves, pontosan emlékszik az akkor történtekre.
Ottoooo..! Az a sikoly. Az a szörnyű sikoly. A sikoly, mely már 71 éve visszhangzik a fejében. A sikoly, mely szomorú és egyben szörnyű, ami most ott kering ismét a nappali asztal körül egy kis, csendes házban a zsákutca végében. Az asztalon tulipánok vannak egy szép formájú vázában. A polcon mézeskalács szívecske, a felirat rajta: Opa fantasztikus.
2,240 kilométerre Németországtól:
Ottoooo..! A sikoly 71 évvel ezelőtt a Szovjetunióban, Kalikino városánál hasított a levegőbe. Az időutazás másodpercekig tart. Fausten ismét 21 éves. Egy könyörtelen, erőszakos világba csöppen, ahol az élet másodperceken múlik és kizárólag a túlélésről szól. Az egész század bent rekedt a lövészárkokban. A katonák egymás mellett állnak és az ellenség vonalait fürkészi. Az árok az egyetlen védelmi vonal. Hirtelen a századparancsnok hangját hallani.
“Fausten, az osztagával együtt előre!”
Fausten megmozdul. megfeszíti az izmait és a bajtársaival kiront az árokból. “Maradj csendben Ekkehardt, mindjárt jövünk!”- kiáltja barátjának.
Nyolc katona van egy szakaszban. A céljuk, egy falu lerohanása. Ahogy rohannak előre, holttesteket és hörgő sebesülteket hagynak maguk mögött, akiknek korábban nem sikerült bevenni a falut. Megszólalnak a szovjetek fegyverek. Mindent bevetnek. Géppuskákat, páncéltörő fegyvereket és kézigránátokat. Robbanások mindenfelé. Föld darabok keverednek fémszilánkokkal a levegőben. Fütyülve, sivítva hasítják keresztül a levegőt. Tompa puffanások. Schreck, Degenhard és Mörscher egy hang nélkül. azonnal elesik. A negyedik ember, Tritschler, Fausten elé zuhan, bal kezén csak az inakon lóg a karja. Ekkehardt megsérült, valahol a földön fekszik. Fausten ellentámadást indít, de kifogy a lőszerből, így kénytelen visszavonulni. Mindenhol szovjetek és németek. Néhol közelharc bontakozik ki. Ordító, hörgő, kiabáló katonák feszülnek egymásnak közelharckésekkel és kifent gyalogsági ásókkal, miközben lövések dördülnek. Az egyik német pont a puskatusával zúzza szét egy szovjet katona fejét. Mindenki az életéért küzd. Fausten felkapja a hátára az egyik sebesült bajtársát. Valahonnan a távolból még hallja, ahogy barátja Ekkehardt azt ordítja: “Ottoooo..!”. Fausten nem látja, hogy hol fekszik a barátja, csak a hangját hallja újra és újra. Könyörögve, reménykedve és kétségbe esve. Aztán hirtelen csend. A csata folytatódott, azonban Ekkehardt hangját már nem hallani. Ez 1941. októberében, Kalikino körzetében történt.
Az emlékek ereje:
2013. Fausten a Rajna folyó melletti Sinzig városában él. ahogy meséli az eseményeket remeg a hangja és könnyek potyognak a szeméből. Ma este a puszta emlékek ereje áthatol a falakon, amelyeket a múlt köré épített. Akárcsak sok más veterán esetében is megfigyelhető, furcsa érzés hatja át őket, amikor a háborús emlékeikről mesélnek. Annak ellenére, hogy Fausten 92 éves sebészi pontossággal emlékszik mindenre. Szinte katonai jelentésként írja le a történteket. Vagy talán ez a legjobb módja, egyfajta megközelítése a dolgoknak, hogy megbirkózhassanak a háborúk szörnyűségeivel, ahogy az események befolyásolták a bennük résztvevők további életét?!
Fausten beszámolt arról, amikor a páncélosaikat támadás érte. Az ellenség támadása a géppuska tűz hatására megtört, így visszavonulásra tudták kényszeríteni a szovjeteket. Fausten mindenre emlékszik. Helyszínekre, a veszteségek pontos számára, ezen kívül az elesett bajtársai nevére is. Generációjának jéghideg tárgyilagosságával mesél el olyan dolgokat, melyeknek résztvevői voltak, de jobb lett volna, ha inkább mindörökre láthatatlanok maradtak volna. De ez egyfajta frontvonalbeli jelentés volt, nem pedig az, amire fia, Peter Fausten kíváncsi volt. Nem mint gyermek és természetesen nem serdülőként tette fel a kérdéseket, hanem az 1960-as évek ifjú generációjának tagjaként, amikor ebben a korosztályban kérdések merültek fel olyan dolgokról, mint szüleik hibái és a felelősségvállalás. Ez az eltelt hosszú idő során sem változott. Peter Fausten most 60 évesen ismét feltette a kérdést apjának: Mi, miért és hogyan történt. Meg akarta tudni, hogy édesapja miért vett részt a Szovjetunió elleni hadjáratban, és a lábán kívül többet is elvesztett-e, esetleg a lelkiismeretét.
Dicséret a filmért:
Heinz Otto Fausten megnézte a ZDF televízió “Unsere Mütter, unsere Väter” című minisorozatát. Fausten a háború után művészet történész és a Sinzig-i középiskola igazgatója lett. Értékelése szerint a film jó, de nem olyan, ahogy a valóságban történt. Kisebb hibák azért megfigyelhetőek, mint például az ápolónők nem szívtak cigarettát. Legalábbis a front kórházakban nem, ahol ápolták a betegeket. Fausten fontosnak tartja, hogy a film újra elindítson valamit, ismét kérdéseket vessenek fel egy olyan nemezedékről, akik a háború után soha – semmit sem meséltek a történtekről, mert remélték, hogy maguk mögött hagyhatják a múlt démonait. A kérdéseket most a veteránok gyermekei és unokái teszik fel még mielőtt az utolsó túlélők is meghalnának.
Fausten nem akarta megnézni a minisorozatot. Szinte kényszeríteni kellett magát erre. Csak azért nézte meg, mert a ZDF interjút készített vele egy dokumentumfilmhez, de Fausten-nek nem volt szüksége a film jeleneteire ahhoz, hogy emlékezzen. Meg vannak a saját, fenyegető képsorai a fejében, olyan jelenetekről, melyeket a ZDF sohasem mutatott volna be. Ezekhez a jelenetekhez társul a robbanás, a fertelmes bűz, a sokk és a háború összes fájdalma.
Fausten diplomás családból származik. Édesapja villamosmérnök, aki saját vállalkozást üzemeltetett. Csatlakozott a nemzeti szocialistákhoz, mert az üzletnek jót tett. Fausten a Jungvolk zászló hordozója volt, de nem volt fanatikus nemzeti szocialista. A családja ehhez túl katolikus volt – mondja Fausten. A középiskolát 1939-ben végezte el, majd a RAD-nál sokakkal együtt munkaszolgálatos lett. Nem emlékszik arra, hogy lelkes lett volna, amikor kitört a háború. Pár hónapig még folytatta a tanulmányait, majd önkéntesként bevonult katonának, tudván, hogy hamarosan amúgy is behívnák. Önkéntesként engedélyt kapott, hogy haderőnemet válasszon magának. Páncélos hadosztályban akart szolgálni. 1941 június 21-én egy páncélos hadosztály katonájaként érkezett meg a szovjet határhoz, felkészülve egy háborúra, amely nemcsak országokat, hanem lelkeket is romba dönt.
A családért és a hazáért:
Amikor másnap reggel a hadosztálya megindult, Fausten úgy érezte, hogy a családjáért és a hazájáért csinálja, mivel ez a kötelessége, és mert a parancsnak engedelmeskednie kell. Ezen kívül pedig úgysem tehetett volna ellene semmit sem.
“Félt?”
“Nem, nem féltem.”-válaszolta Fausten.
“Gondolt a halálra?”
“Tisztában voltam azzal, hogy ez is egy lehetőség.”
“Számított rá, hogy embereket kell ölnie?”
“Nyilvánvaló volt.”
Fausten válaszai összhangban vannak azzal a korszakkal, amikor a békeidő csak egy lehetőség volt arra, hogy az emberek felkészüljenek a következő háborúra. Ekkoriban egy háborúban való részvétel teljesen normálisnak számított. Ötszáz méter megtétele után meglátta az első halott német katonát a páncélos mellett. Egy motorkerékpáros hírnök volt. Úgy feküdt a motor mellett, mintha aludt volna. Még aznap meglátta az első halott szovjet katonát is. Fausten alakulatának egyik tagja lőtte le. Másnap szemtanúja volt egy jelenetnek, ami a mai napig hatással van rá. Egy kilőtt szovjet páncélos mellett haladtak el. A parancsnok a torony nyílásából lógott ki fejjel lefelé. Egy másik szovjet páncélos oldalát feltépte egy lövedék. A sofőr ülésen egy feketére éget emberi formát látott. Mellette a legénység többi tagja. Érezte az égett hús szagát. Erre nem volt felkészülve, ahogy arra sem, hogy az ölében fogja tartani egy bajtársa fejét, akinek a belei éppen kifordulnak a hasából, és aki azt mondja neki mielőtt meghal: “Inkább ölj meg!” Vagy, hogy egy közvetlen találatot kapott páncélosból kihúzza az elszenesedett parancsnok testét. Vagy, amikor meredten bámul egy páncélozott harci járművet, melyben benne van a nyolc fős legénység, azonban csak az egyik halottnak van feje. Vagy, amikor egy bajtársa mellett állt, akit éppen abban a pillanatban talált el egy lövedék szilánkja. Ami érdekes, hogy a legmaradandóbb jeleneteket a háború első napjaiban rögzítette Fausten agya. Miután ezek az eseményeken túl volt, már nem hatottak rá annyira mélyen a későbbiekben történtek. Még akkor sem, amikor ellenséget ölt. Amikor megsemmisített Leningrádnál egy szovjet páncéltörő üteget, majd oda ment a halottakhoz, meglepődve vette észre, hogy egyik halott szovjet sem idősebb mint ő maga. A háború vége felé egy srapnel szilánk hátulról találta el a térdét, minek következtében amputálni kellett a lábát.
Egységét sok támadás érte, egysége is sokszor támadott. Sokszor lőttek rájuk és ők is sokszor lőttek vissza. Ennek ellenére az ellenség arcát sosem látta közvetlen közelről.
“Amikor nap, mint nap ezt látod, annyira megszokod, hogy érzéketlenné válsz a háború szörnyűségeire.”
Attól, mert a háború véget ért, még nem felejt:
A háború véget ért és megkezdődött a háború utáni élete. Hihetetlen boldogságot érzett azért, hogy életben maradt. Nagyon sok tennivalója volt. Be kellett fejeznie a iskolát és családot akart alapítani. A jövőbe nézett, miközben mindent megtett azért, hogy elérje a céljait. Nem volt idő a múltra gondolni. Ezt több veterán is megerősítette, bármely oldalon és bármely háborúban harcoltak is egykoron. A mindennapi élettől messze voltak a leszakadt karok, a kifordult belek, és a fej nélküli torzók. Már nem olyan terveket kellett tervezni, amelyek kizárólag a következő percekről és órákról, hanem a következő évekről szólnak. Még a feleségével is ritkán beszélgetett a háborús élményeiről. Fausten életében csak a családi összejövetelek elevenítették fel a háború emlékeit. Kora fiatalkori emlékei Jupp és Theo nagybácsiról, akik az apja mellett ültek az asztalnál. Theo részt vett a kurszki páncélos csatában, Jupp pedig szintén a keleti fronton harcolt.
Peter Fausten sokszor hallgatta ugyanazokat a történeteket, melyek mindig úgy kezdődtek: “Emlékszel, mi történt akkor?” Viszont olyan kérdések sosem merültek fel, melyek megkérdőjelezték volna önmagukat és a tetteket. Peter 16 éves volt 1968-ban. A következő években ez a generáció tette fel azokat a kérdéseket a szüleiknek, hogy hol harcoltak a háborúban, mit tettek és kik azok a nemzeti szocialisták. Sok apa ekkor csendben maradt, és megvívta magában az utolsó nagy csatáját, a csend csatáját. Másrészről, néhány háború utáni gyermek, aki válaszokat várt, mindenkit gyilkosnak tartott, aki részt vett a háborúban.
A Fausten családban Heinz Otto úgy döntött, hogy válaszol a fia kérdéseire, miközben a fia sem akart rosszat az apjának.
“Néhány barátom szerint éppen elég azt tudni, hogy az apjuk lőtt fegyverrel, és már rájuk is húzták, hogy gyilkosok.”-mesélte Peter az apjának. Peter tisztában volt azzal, hogy ha az apja nem lő, akkor nem marad életben. Peter fejében is mindig ott volt a nagy kérdés: Az apja megbocsáthatatlan bűnöket követhetett el?
Égető kérdések:
Így Fausten évtizedeken át beszélgetett a fiával. Szép lassan mindketten megértették egymást, és így már Peter is ki tudott állni az apjáért.
Heinz Otto Fausten azt vallja, hogy nem tett semmi olyat, amit meg kellene bánnia. Harcolt egy háborúban, miközben nem volt részese a frontvonal mögötti tisztogatásoknak. Ennek ellenére voltak borzalmas pillanatok, mint amikor 25 kilométerre Leningrádtól egy gazdát pillantott meg ülve az út szélen. Előtte állt egy páncélos parancsnok, aki a pisztolyával a gazda csizmájára mutatott. A gazda megrázta a fejét, hogy nem adja. A páncélos tiszt fejbe lőtte, és elvette a csizmáját. Fausten járműve tovább haladt. Senki sem szállt szembe a gyilkossal.
Peter Fausten számára fontos volt, hogy az édesapja elmeséljen ilyen történeteket, és ne tartsa titokban azokat.
Még ennél is fontosabb volt az, ami 1943 nyarán történt Görögországban, amikor az egység több hónapot töltött a szövetséges partraszállásra várakozva. A partizánok három olasz katonát tőrbe csaltak és kivégezték őket. Erre reagálva Fausten alakulatát arra utasították, hogy Sparta-ban 30 görögöt végezzenek ki. Azonban Fausten erre nem volt hajlandó. Parancsnoka közölte vele, hogy a vezetés 10 görög kivégzésével is elégedett lesz. Végül sikerült elfogniuk 3 partizán fegyverrel a kezében. Őket kivégezték, majd a maradék 7 üres sírra felvéstek olyan neveket, amelyeket a temető távolabbi részén lévő fejfákon láttak, hogy a végeredmény 10 fő legyen.
Ez igaz? Vagy talán Fausten csak kedvezőbb fényben szerette volna mutatni magát a fia előtt?
Valójában Peter is kételkedett benne. És esélyes, hogy mindketten féltek az igazságtól. Peter végül megnyugtatta magát, hogy az elmúlt évek alatt hány kérdést tett fel az apjának, és arra mennyi elfogadható választ kapott.
Egy rezsim eszköze:
Peter látta, hogy az apja csak egy veterán találkozón vett részt. Ezt követően egyre sem ment el. A találkozón a veteránok megpróbálták az elvesztett háborút egy hősies győzelemként bemutatni. Azt is észrevette, hogy az apja változik. Az 1970-es évek végére már elutasította azt az állítást, miszerint minden német hitt Hitlerben.
“Jó katona voltam.” – mondja ismét Fausten. Majd hozzáteszi: “Viszont ma már látom, hogy csupán egy rezsim eszköze voltam.”
Peter Fausten segít megírni egy emlékiratot az apjának. Fausten semmit sem akar kihagyni belőle. A címét is együtt találták ki: ‘Nem mi választottuk meg az időt.’
“Tisztában vagyok azzal, hogy nem egy szent mellett ülök, de az a benyomásom, hogy az apám túlélte a háborút, és az erkölcsi integritása sértetlen maradt.”- mondta Peter Fausten.
Peter Fausten-nek vannak olyan barátai, akik ugyanezeket a kérdéseket feltették az apjuknak és nem kaptak válaszokat a hogyan és miért kérdéseikre. A Fausten család azonban két szempontból is szerencsés. Egyrészről Heinz Otto túlélte a háborút, másrészről pedig értékes tagja lett a háború utáni német társadalomnak.
