Sziasztok,
Egy elgondolkoztató cikket olvastam a napokban.
Nemcsak a militária relikviagyűjtésben láthatunk időnként olyan gyűjtőket, akik reggeltől-estig, hétről-hétre, hónapról-hónapra terhelik ránk írásban-, vagy szóban, hogy mekkora gyűjteményük van, és az milyen értéket képvisel.
A cikk átfogó, az antik relikviagyűjtésre vonatkozik, nem kimondottan a militáriára, de szerintem találó, hiszen mi is időnként ugyanezt láthatjuk és tapasztalhatjuk a saját gyűjtési köreinkben.
A nagy gyűjteményről ( amikor valaki komplett szobányi anyagot, vagy komplett szekrény-vitrint mutat be ) én mindig tömeget látok, hiszen a sok bemutatásának a lényege és a célja: főleg az elkápráztatás.
Az egyén feltehetőleg tisztában van a sokban rejlő tételek kilétével ( jobb esetben ), más esetekben a részletfotók bemutatásakor döbben rá a jéghideg valóságra. Ilyennel is találkoztam már. Csak ült a vitrinje előtt, és azon gondolkozott, hogy felgyújtja.
Sok Face-csoportban, de természetesen Fórumokon is megfigyelhető a sok tétel egyszerre való bemutatása. Időnként ez tényleg menő, amikor valaki komplett szobányi-, vagy háznyi relikviát tudott összegyűjteni hetek, hónapok, évek-, vagy akár évtizedek alatt. Néha azonban a sokból is lehet túl sok.
Mutatom a hozzászólást egy korábbi kommentre, amikor is egy műgyűjtő azt írta, nagy és értékes a gyűjteménye:
“Mondjuk a sokat érő antik darab is egy nagyon relatív dolog, ki-ki a maga lehetőségeihez, látóköréhez képest definiálja a sokat érőt meg az antikot is. Van, akinek egy 100 éves rongyos antikvár könyv vagy egy inflációs pengő bankjegy is ritka kincs, csak mert laikusként mindenki többet gondol ezekbe. Másnak százmilliós festménye van. Az a szép a gyűjtésben, hogy a kispénzű hobbistától a milliárdos műgyűjtőig terjed a spektrum. Nem is csak az érték számít, hanem a gyűjtő szubjektív ítélete, amivel összeválogatja a darabjait egy gyűjteménnyé, ami a gyűjtő lehetőségei között a lelkének egy egyedi lenyomata. A gyűjtéstörténetnek is könyvtárnyi irodalma van, roppant érdekes téma. Kár, hogy itthon elsorvasztották a polgári műgyűjtést és talmi, kétes tömegcikkekkel pótolták, mert az gyűjtői kielégülésnek jó lehet ugyan, de nincs mögötte se igazi kulturális élmény, se értékteremtés vagy értékmentés. Annál inkább becsülendő, ha van még olyan igazi régiséggyűjtő, aki nem csak befektetési grafikonok alapján vagy divatból lett gyűjtő, hanem belső esztétikai vagy nosztalgikus indíttatásból. Sajnos kihalófélben lévő faj az ilyen ritka madár, és az újgazdag divatok közt marginális és aligha versenyképes az igazi polgári műgyűjtés.”
