Leírás
Reprint: Pytheas Könyvmanufaktúra 2018.
Eredeti kiadás: 1914—1918.
JÓZSEF FŐHERCEG TÁBORNAGY, Ö KIR. FENSÉGE
UZSOKI SZURMAI SÁNDOR BÁRÓ GYALOGSÁGI TÁBORNOK, SZ. K. HONVÉDELMI MINISZTER ELŐSZAVÁVAL
KIADJA A MAGYAR NEMZET ARANYKÖNYVE SZERKESZTŐ-BIZOTTSÁGA
BUDAPEST. VIII.. MUZEUM-KÖRUT 10.
A VITÉZ MAGYAR NEMZETNEK
Nyelv | Magyar |
Terjedelem | 296 oldal |
Méret | A/4 |
Kötés | Félbőr kötés, arany papírral, fűzött |
A könyvtest, vászonnyílásos, aranyozott álbordás aranyozott gerinccel, papír gerinc címke.
Ízelítőként álljon itt egy részlet a könyv előszavából:
Forradalmak viharjai feldúlták szent hazánkat és keserves rabigába kergették, szennyes fellegeikkel elborítva a dicső múltat. Ha végignézek a négyéves világháború dicsőség beragyogta eseményein, kínszenvedések borzasztó sorozatán: úgy mindenütt kimagaslani látom a magyar katona hősiességét, ő aranyozza meg dicsfényével a véres láthatárt. Ott, hol baj van, vagy a csata sorsát el kell dönteni, ott a magyar ezredek jelennek meg, a hősök kis serege és a talajt vérükkel áztatják, sírokkal hántolják s éltük árán a bajt sikerré, a döntést győzelemmé változtatják.
Lembergnél a 44-esek és 69-esek göngyölítik fel a 32-sökkel vállvetve az oroszoknak vonalait és aranyérmes vitézekké lesznek a kis pórfiuk. Uzsokon ők verik ki a bevehetetlen állásból az ellenfelet. A kárpáti nagy csatában rajtuk törik meg az orosz haderő. Lakos 37-es őrmester egymaga 126 orosz foglyot ejt; Szeles 46-os szakaszvezető fogságba esvén, keserves kínszenvedés közben ügyes tervet eszel ki és őreit leütve, 200-nál több fegyveres oroszt tesz fogollyá, néhány hű társával áthozza azokat az orosz vonalakon hozzánk. Látom a kárpáti telek szörnyűségeit, kétségbeesett tusáit s a Kárpátok győzelmes megváltását, mint fénypontokat, egy-egy hős tiszt, altiszt, honvédek és közös bakák ragyogó fegyvertényeit. Hány esett el és csak a hantba szúrt kis sírkereszt hirdeti az aranyérem helyett azt, hogy dicső hazafi volt ?
Látom Doberdón a 17. közös magyar s a 20. honvédhadosztály ezredeit, két esztendeig védeni e szörnyű helyet, míg a többi ezredeket rövid időközökben felváltották, mert „tönkre mentek”. Hej, pedig hányszor ment tönkre e két hős hadosztály? A 39-eseket, kiknek magam 39 arany vitézségi érmet tűzök nyolc szörnyű isonsói csatában hűséges keblükre. A 46-osokat, kik 12 Isonso-csatát küzdenek hallatlan hősiességgel végig. Vitéz kísérőmet, Szombati Pál szakaszvezetőt, ki pár emberével egy olasz századot széjjel ver és fogságba esett századparancsnokát és századát kiszabadítja és hány hasonló dicső hőst láttam még közöttük. Miklós Dezső és Gerula szakaszvezetőket az 1-ső, Oláh-t és több mást a 3-ík honvédgyalogezrednél. A 4-es és 17-es honvédeket, a 61-eseket, 43-asokat és az én dicső egri hőseimet, a 60-asokat, köztük Szabó Lajos szakaszvezetőt, ki a Monté dei sei busi-n hallatlan hőstettével tűnik ki, majd feledésbe megy és csak két évvel később Kirlibaba fölött a Dedulon találom meg és tűzöm föl az oly nagyon megérdemlett arany vitézségi érmét hősöm keblére. A 101-eseket és a 68-asokat, a 19-es honvédeket, meg a 10-eseket, de nem Írhatom itt az előszóban fel az összes hősöket, kiknek sorozata igen hosszú.
Ahova nézek, ott tündökölnek Magyarország fiainak hőstettei, mint a nyári éjben a ragyogó csillagok. Erdélyben a huszárok mellén hány aranyérem csillan meg?! A Piavé-nál, a Montellon meg az alpesek jégmezőin is láttam vérem nagyszerű hőstetteit!
És mégis mintha az emberek már elfelejtették volna ezen nagy időket, midőn mi katonák őrködtünk híven a Kárpátok bércein, Gácsország lapályain, Oroszország bús rónáin, Doberdo forró poklában s mindenütt, hol veszély fenyegeté hazánkat; életünket és vérünket vive vásárra az otthonmaradottakért. Mintha már elfelejtették volna, mit köszöntek a magyar hösök önfeláldozásának; hidegen elmennek a sok vitézségi éremmel ékített nyomorgó rokkant mellett; nem veszik észre azokat, kiknek arany vitézségi érem csillanik derék keblén. Ezt látva, tőrszurást érzek, mert azt hittem, hogy ők, a hősök lesznek azok, kik előtt min- denki, nagy és kicsiny, kalapot fog emelni és gondoskodva lesz róluk, vitéz fiaimról, kiket ott a csaták vad forgatagában bámultam. És tudom, mégis ők lesznek újból — ha baj van — szegény hazánknak rendíthetetlen oszlopai.
Nem lehet!… Nem szabad őket elfelejteni, kik énekelve véreztek, énekelve rohantak a halálba és csendesen viselték sebeikből fakadó rettenetes kínjaikat, mert hazánkért mindent örömmel vállalnak és elviselnek!
Hogy ne lehessen feledni őket, hogy végre lássa mindenki azt, hogy kik a leghazafiasabbak, leg- dícsőbbek, kiket illet meg a nemzet hálája és tisztelete: e könyv jelenik meg:
„A Magyar Nemzet Aranykönyve.“
Ebben megörökittetnek az aranyérmeseknek nevei és hőstettei. Gyenge árnya ez a valóságnak ! Az olvasó csak halvány képet fog sejteni, mert nem környezi őt a halál, a pusztulás, a dögvész, az éhség, szomjúság, hideg s a pokol minden förtelmes kínja, mint azt, aki a tettet végrehajtá!
Örömmel üdvözlöm e könyvet, mely szeretett vitéz fiaimnak, magyar bajtársaimnak hősi emléket van hivatva emelni.
Véssétek a dicső neveket szivetekbe, magyar testvéreim és lebegjen telketek előtt e hősök képe. Legyen mindenki oly hazafi, mint ők voltak a halállal szemben, mikor legnehezebb annak lenni; és akkor elérte célját e mű, mert apáról fiúra fog szállani a hősies hazaszeretet lelket élesztő szelleme.
Budapest, 1921 junius 27.V
Értékelések
Még nincsenek értékelések.